Vannak emberek, akiknek egy-egy kritikus döntés meghozatala húsbavágó fájdalommal jár . A helyesnek ítélt út felvállalása helyett egy helyben toporognak remélve, hogy az idő megoldja dilemmájukat.
Tanácstalanul állnak a kereszteződésekben. Egyszerre két irányba nem indulhatnak, úgyhogy inkább egyik felé sem mozdulnak el.
Eközben abban az illúzióban élnek, hogy a várakozás eredményeképpen a két út eggyé válik, így döntésük nem jár lemondással. Mekkorát tévednek! A két út helyett egyen sem járnak, az egyik irány lemondása helyett mindkettőről lemondanak. Ezt a keserű valóságot nyilvánvalóan ők is tudják, de nagy igyekezettel kiszorítják tudatukból, nem akarnak engedni a belülről fakadó kényszerítő erőnek, hogy felvállalják a kevésbé rossznak megítélt irányt.

A döntésképtelenség végső soron létünk bizonytalanságának el nem fogadásából fakad . Minden cselekedetünkkel az egyéb alternatívák rovására tesszük le a voksunkat valami mellett. A döntés minden esetben lemondással, ha úgy tetszik, egy kis halállal jár. Annak felismerése, hogy nem vagyunk képesek minden kívánt alternatíva megélésére, nem kis keserűséget jelent. Félő, hogy az önmagunk különlegességébe vetett hit alapjai rendülnek meg egy-egy kritikus helyzetben meghozott döntés által. Lemondani a rosszabbnak ítélt alternatívákról annak ellenére, hogy a jelenlegi helyzetben nem tudom megítélni jövőbeni alakulásukat?! Igen, ez a megoldás