[/c]

Arany-Tóth Katalin : Magány

Nem jön senki. Nem hív senki. Vagy csak én zártam ki a világot magamból? Nem vár senki. Nem szól senki. A csend uralkodik. Vagy csak én hallgatok? Nem érdekel, Mi lesz velem. Ó, Istenem! Már magamtól Észre sem veszem: Az élet itt ragyog színesen, körülöttem...

  Aki nem tud egyedül lenni, az másokkal körülvéve is mindig magányos lesz. Az egyedül lenni önmagunkkal[/i] kifejezés figyelemfelhívó, megfogalmazása arra utal, hogy nincs is olyan, hogy egyedüllét. Mindig lehetünk önmagunkkal: folytathatunk belső párbeszédet, visszapörgethetjük a nap történéseit, feltehetünk kérdéseket és válaszokat kaphatunk. Nagy szükség van erre az intim egyetértésre, erre a csendes kommunikációra önmagunkkal, és a bajok is akkor kezdődnek, ha megszűnik ennek a belső együttlétnek az érzése. Hiányérzet lép fel. Úgy hívjuk, hogy magány… Várnak! Ne felejtsd el: várnak! Mindig várnak! Akkor is, ha egyedül vagy, ha senkid sincs, ha üres a szobád és az ágyad!  Várnak, akkor is, ha fagyos világban élsz, szeretet nélkül, és reménytelenül sötét a láthatár. Akkor is, ha elhagytak, ha gyűlölnek, ha nem találsz társat, ha mindenki idegen körülötted – várnak! És AKI vár, annak nagyon hiányzol! Épp úgy, mint neked Ő. Ha fiatal vagy, és nincs még párod, és nem találsz később sem senkit, sőt, ha megöregedtél, és egyedül maradtál, ne felejtsd el: várnak! „JÖVÖK!” – gondold a magányodban. Ő is ezt gondolja. És menj. Ez a bizonyosság az istenhit lényege.   Hogy szeretve vagy, s te is tudsz szeretni! Az egyedüllét átmeneti állapot. Megszületni se tudtál volna egyedül. És élni sem tudsz sokáig mások nélkül, és mások sem nélküled. Csak tévedésből gondolják. Végül mindenki összeroppan az önzés, a mohóság és az elidegenedés jégsziklájába fagyva.  Várnak, ne feledd! S hogy hiányzol, azt se. Müller Péter