Általában azt gondoljuk, ha elég mélyen magunkba nézünk, nyakon tudjuk csípni, hogy mikor ámítjuk magunkat és mikor vagyunk őszinték magunkhoz. De biztosan így van ez? Honnan tudjuk, hogy a magunkhoz való őszinteség nem csupán illúzió, amelyet vágyaink, szorongásaink vagy éppen függőségeink hitetnek el velünk? Lássunk néhány példát, mi történik akkor, amikor az ember önámítást „végez”, illetve önámítás áldozatául esik – még eldöntetlen, hogy mennyire tudatos ez a magunkon, magunkkal szemben, magunkért alkalmazott megtévesztés. Tegyük fel, hogy megtetszik valaki, de történetesen jegyben járok, ezért inkább azzal ámítom magam, hogy nem is tetszik. Azonban ez a kellemetlen „tény”, hogy olyasvalakire vágyom, akire nem volna szabad, valahogy mégis jelen van a tudatom hátterében. Hasonló „önkábítás” történik, ha nem akarunk tudomást venni szerelmünk hűtlenségének jeleiről; próbáljuk magunkat meggyőzni az ellenkezőjéről, azt tettetjük saját magunk előtt is, mintha egy olyan valóság lenne érvényben, amelyben szerelmünk hű hozzánk. Azonban eljöhet egy pillanat, amikor a „valóság arcul csap”, és többé már nem menekülhetünk el a tények elől… Az önámításhoz tehát feltétlenül szükséges, hogy akarjam az illúziót, vagy finomabban fogalmazva: részt vegyek benne – hiszen ön-ámítok. Olyan ez, mint amikor bűvészmutatványt nézünk. Éppen ott a másik ámít engem, s bár lehet, hogy nagyon szeretném megfejteni a mutatványát, mégis részévé válok a játéknak, hiszen azért megyek oda, hogy varázslatot lássak. Azt akarom, hogy valaki a cilinderéből előhúzzon egy nyulat, és nagyon csalódott lennék, ha közben megpillantanám a nyúl kikandikáló fülét a bűvész kabátujjában. Tehát még ha az értelmemmel szeretném is megfejteni a trükköt, és érdekes lenne, ha utána a varázsló beavatna a titokba, mindenekelőtt azt szeretném érezni: varázslat. Ehhez pedig az kell, hogy akarjam, elvárjam vagy vágyjam a varázslatot. /részlet-Mindennapi Pszichológia /