A
tizenötödik-tizenhatodik században a reneszánsz képzeletvilágban
festményeken és az irodalomban az Egészség, az Erényes Hölgyek és még
sok más mellett megjelenik a Bolondok Hajója, a Narrenschiff
is. Ezek közül azonban egyedül ez utóbbi létezett a valóságban. Tényleg
voltak ugyanis olyan hajók, amelyeken az egyik városból a másikba
száműzték a bolondnak nyilvánított embereket, akiket kitiltottak vagy
elűztek otthonukból. Az európai városokban gyakran kötöttek ki
bolondokat szállító hajók, a „szállítmányban” azonban nem csupán őrültek
voltak, de szép számmal akadtak csavargók, erköcstelenek vagy
egyszerűen csak szegények.
Az őrültek bezárása
Európa egyes pontjai olyan szent zarándokhelyek voltak, ahová az
őrülteket a városok és a kórházak együttes szervezésében utaztatták el -
a gyógyítás összefonódott a kirekesztés szándékával. Azonban ez a
gyakorlat nem magyarázható kizárólag az alapján, hogy az őrültek
haszontalanok voltak vagy veszélyt jelentettek volna a városlakókra.
Sokszor nem léphettek be például a templomba sem, nyilvánosan
megkorbácsolták őket és egy színlelt hajtóvadászat keretében kergették
őket ki a városból. A száműzetés tehát rituális színezetet öltött, a
hajóra szálló bolondot nemcsak magával viszi a víz, de meg is tisztítja.
Sok városban azonban már a kapuknál fogságba ejtik az őrülteket, így
pecsételve meg kirekesztettségüket, hiszen sem a belépés, sem a
visszatérés nem lehetséges számukra.
A rituális kizárás válasz volt arra a lelki, szellemi és erkölcsi
fenyegetésre, amit a bolondok a korszak társadalma számára
megtestesítettek. A 15. század közepéig az emberek képzeletvilágában a
pestisek, háborúk és az idők végezete képében megjelenő halál gondolata
az egyeduralkodó. A század végén azonban e helyett a bolondság
kigúnyolása kerül a középpontba. A bolondság jelképe pedig a tükör lesz,
amely tükröt tart a kor emberének, minden erkölcsi, gondolkodásbeli
eltévelyedést bolondságnak titulálva.
Érdekes, hogy a bolondság képzőművészeti és irodalmi tapasztalata
elvált egymástól. Amíg Bosch, Brueghel és Dürer a felszín nyugodt
illúzija alatti őrület borzalmas világát festette meg, addig az irodalom
és a filozófia, például Erasmus és a humanista hagyomány görbe tükröt
tartva kigúnyolta az ember bolond természetét. Tehát ahelyett, hogy
rettegett volna tőle, kinevette.
Foucault elemzése nyomán a bolondságról való mai gondolkodásunkban azóta is egyszerre van jelen
ez a tragikus, sötét, titokzatos és megszelídíthetetlen jelleg és a
kritikai viszony, amely az őrületet a racionalitás, az ész vizsgálószéke
elé vonja és ott kíméletlenül ízekre szedi. Létezik azonban egy
harmadik szemlélet is, amely a bolondságnak meglátja a sajátos értelmét,
és mint „bölcs bolondságot” tartja számon. Számos irodalmi alak
megjeleníti ezt a bolondok által képviselet magasabbrendű értelmet – Don
Quijotétől a Lear királyig. Mind Cervantesnél, mind Shakespeare-nél
azonban – tükrözve a kor szemléletét – az őrültek gyógyíthatatlanok, és
akár a szélmalmok lovagjára, akár Opheliára gondolunk, a megváltást az
őrületből csak a halál hozhatja el.
Börtön és kórház
A 17. században Európa-szerte hatalmas elzárási intézmények
létesültek, alig néhány hónap alatt Párizs lakosságának egy százalékát
csukták be. Azonban működésük másfél évszázada alatt sem került sor
arra, hogy világosan definiálják, kik is számítanak bolondnak és mi
alapján. Párizsban 1656-ban nyílik meg a Közkórház, amely nevére
rácáfolva nem gyógyászati intézmény volt, és ahová azok kerültek, akiket
azelőtt száműztek a városból. Közvetlenül a királyi hatalom alá
tartozott, amely egyébként azt is elrendelte, hogy minden város köteles
közkórházat létesíteni. Más országokban is ugyanebben az időben jelentek
meg hasonló funkciójú szervek, német nyelvterületen Zuchthausnak, fegyintézetnek hívták, Angliában pedig House of correction-t kellett minden grófságnak létesíteni.
Ezeknek az intézményeknek a rendeltetését és státuszát nehéz
meghatározni, sokan közülük a szerzetesrendekhez tartoztak – egyszerre
töltve be ugyanakkor a segítség és az elnyomás kétértelmű gyakorlatát,
sokkal inkább börtönként, semmint kórházként funkcionálva. Több olyan
börtöncella is helyet kapott bennük, amelyekért maga a király vagy a
bentlalkók családja fizetett, olyan esetekben például, amikor a sarj a
vagyon túlzott herdálásába kezdett. De voltak itt szegények,
nemibetegek, köztörvényes bűnözők, bolondok és házasságszédelgők
egyaránt. Legtöbbször züllés, tékozlás, szégyenletes szerelmi kapcsolat
szerepel az elzárás okai között.
A klasszicizmus-kori elszeparálás hátterében egyszerre voltak tehát
jelen politikai, társadalmi, vallási és erkölcsi szempontok,
meglehetősen összebogozódva. A nélkülözőket és bolondokat innentől
kezdve nem tekintik Isten küldötteinek, mint a középkorban, akik egy
másik világból jönnek, és akiknek alamizsnát kell szórni, hanem a rend
és a rendetlenség fogalmai menték skatulyázzák be őket, és mint a rend
megbontóit, tétleneket és hasznavehetetleneket, elzárásra ítélik őket.
Egy kétes morális logika értelmében a bezárás egyszerre nyer jótettként és büntetésként igazolást.
De kik is kerülnek a Közkórházak falai közé? Lássunk még néhány
címkét: kicsapongó, imbecillis, tékozló apa, hálátlan fiú, szabados,
tébolyult, utcalány, nyomorék – van itt minden. Azt kell látnunk, hogy a
korszak új választóvonalat húz a jó és a rossz közé, és amit rossznak
ítél, akár erkölcsi, akár vallási, akár gazdasági szempontból, azt
elkülöníti a társadalomtól.
Akik például nemi betegségben szenvedtek, csak úgy kerülhettek be, ha
vállalták, hogy először megkorbácsolják őket. Ezután hathetes kúrán
estek át, amely a kötelező érvágással kezdődött és ért véget, közben
változatos purifikációs szertartások és fürdők váltogatták egymást,
elősegítve a külső-belső megtisztulást. A kúra végeztével, ha fennálltak
a tünetek, ha nem, a beteget gyógyultnak nyilvánították és
hazabocsájtották. Az orvoslás és az erkölcstan tehát egymás cinkosai
voltak, a nemi bajt nem is annyira betegségnek, mint inkább erkölcsi
tisztátalanságnak tartva. A testet ápolni és büntetni kell…
Az intézmények egyik célja a polgári erények képviselete volt, nem
véletlen, hogy a beutalások jelentős hányadát a családtagok
kezdeményezték. A középkorban is természetesen elítélték már a
szabadosság különféle formáit, de eszükben sem volt a bolondsághoz
társítani azokat. A 19. században fog majd csak az egyén és a család
közötti konfliktus magánüggyé válni és pszichológiai problémaként
megjelenni, most még a közrendet érintő ügynek minősül.
A 17-18. században azonban a bolondság körül a bűnösség egész
holdudvara jött létre a nemi betegségtől az iszákosságig. A nemi betegek
százötven évig konkrétan az elmebajosokkal közös zárt térben éltek,
azokkal elvegyülve, minden megkülönböztetés nélkül, mint az összes többi
elzárt. Így a bolondságra is a bűnösség árnyéka vetül.
Az intézeteknek szintén gyakori lakói voltak az istenkáromlók vagy a
szabadgondolkodók, akiknek őrülete avagy bűne sokszor annyi volt, hogy
egyszerűen nem hittek Istenben. A 17. században még végeztek is ki
közülük, majd a hitetlenség is fokozatosan a bolondság egyik fajtájává
szelídült. Létrejött tehát egy olyan bizonytalan régió, amely nemcsak az
erkölcsöt és az orvoslást mossa össze, de még a vallási
megfontolásoktól sem szakad el teljesen.
A sikertelen öngyilkosok esetében is hasonló a helyzet. A század
gyakran még kivégzi a szerencsétleneket, majd ők is a Közkórházba
kerülnek, amely azonban olyan rendet kényszerít rájuk, kínzásokkal és
ketrecbe zárással, amely egyszerre szolgálja a büntetést és az újabb
kísérletek meghiúsítását. A különösen kezelhetetlen tébolyultakat
állatketrecekhez hasonló cellákba zárják, amihez oda is láncolják őket,
szalmán vagy a földön alszanak, télen is takaró és gyakran ruha nélkül. E
mögött nemcsak az a meggyőződés bújik meg, hogy az őrülteket nem
zavarja a hideg, hanem úgy tűnik, hogy a bolondokat nem kezelték emberi
lényként. A bolond nem beteg ember, akin segítenünk kell, hanem állat,
akitől félnünk kell és meg kell büntetnünk.
A fogvatartottaknak munkát is kellett végeznie, amely ugyanakkor
etikai jelentéssel is bírt: hiábavaló, de kimerítő munkára kárhoztatták
őket, ezzel büntetve és gyógyítva tétlenségüket. Ezek az intézmények, a
„nyomor börtönei” csak a 19. százd elején tűnnek el.
Érdekes, hogy az arab világban már igen korán igazi kórházakat
létesítettek a bolondok számára. A bagdadi kórház a 13. században
nyitotta meg kapuit, ahol a betegek „lelki kúrán” estek keresztül, amely
úgy hangzik, mint ma a legmodernebb pszichoterápiás osztály: zene,
tánc, színi előadások és elbeszélések szolgálták a gyógyulást. A kúrát
pedig orvosok irányították. A 15. században Spanyolországban is nyíltak
valódi gyógyintézmények, amelyeket az arab világot jól ismerő
irgalmasrendi szerzetesek alapítottak. Azt láthatjuk tehát, hogy a
középkori Európához képest a későbbi századok a bolondságot kevésbé
világosan ismeri föl – egyfajta involúciónak lehetünk tanui.
Jogi és orvosi diagnózis
Azonban a klasszicizmus korában a bolondság kezelésében kettős
gyakorlat uralkodott. Az egyik volt a fent jellemzett „kórházak”
gyakorlata, a másik azonban a jogé (a kánonjogé és a római jogé
agyaránt), amely érdekes módon összehasonlíthatatlanul árnyaltabban
nyúlt a bolondság kérdéséhez. A jogban külön kategóriaként szerepelt a
bolondság, aminek megítélése orvosi diagnózishoz kötődött. Ekképpen
volt, hogy arra a megállapításra jutottak, hogy valakinél a szerelem
elmebetegségként jelentkezett, amely beszámíthatatlanná és
melankólikussá tette.
A jog, a kórházakkal szemben, a végtelenségig fonomította a bolondság
analízisét, olyannyira, hogy az elmebetegség modern orvostudománya az
elmebajossá nyilvánítás jogi tapasztalatának talaján jött létre, nem
pedig a korabeli intézményes, azaz orvosi gyakorlata nyomán. Ennek egyik
oka a jogi személy pontos meghatározásának korabeli szerepe volt, azaz
annak, hogy kik végrendelkezhettek, tanúskodhattak, örökölhettek,
házasodhattak. A jogalkotás során kialakuló fogalmak így az idők során
igen kimunkálttá és precízzé váltak, amely osztályozást azonban a
korabeli „gyógyítás” közel sem tette magáévá. Ez utóbbi „diagnózisaiból”
érdemes még szemezgetni: „megrögzött kérvényező”, „megállíthatatlanul
pereskedő ember”, „megrögzött plakátkitűző” – a bolondságot a kor
embere etikai alapon, a rosszhoz kapcsolva tudta csak felfogni. És amíg a
jog világában a bolondság magyarázat és felmentés a viselkedésre vagy a
bűnelkövetésre, addig az elzárásban nem ment fel semmi alól, sőt, csak
veszélyesebbé teszi a korszellem számára, hozzáadódik a vádakhoz.
A korszak vége felé születik meg az a szabályozás, amely az elzárás
feltételévé a gondnokság alá helyezés jogi határozatát teszi, amivel
tehát a két gyakorlat elkezd közeledni egymáshoz. 1785-től kezdik el
vizsgálni, hogy egy elzárt személy egyáltalán bolond-e vagy sem.
A 17. századtól számos értekezés született, amelyek diagnosztizálni próbálták a betegségeket. Sauvages Módszeres kórtanjának
osztályai péládul: fogyatékosságok, lázak, gyulladások, görcsök,
fulladozások, debilitások, fájdalmak, bolondságok, folyások. Az ilyen és
ehhez hasonló osztályozások azonban nem viszik sokra, mert a növénytani
mítoszukból kifolyólag alapvetően a látható tünetek alapján, mondhatni
mint képeket ragadták meg a betegségeket. A 19. századtól kezdve egészen
más típusúakkal találkozunk, amelyek semmiben nem követik ezt a
hagyományt.
E mellett természetesen próbáltak rájönni a betegségek mögött
meghúzódó okokra. A lélek betegségeit stb. a 17. század elejéig négy
nedv és azok minőségei alapján magyarázták. A melankólia például száraz
és hideg volt, azonban ezek a leírások nem tettek mást, mint hogy a
depresszió látható megnyilvánulásaival a belső nedveket is felruházták. A
következő állomás, hogy az életszellemek kapták meg ezeket a tüneteket,
azonban hamarosan az életszellemek is elvesztik tudományos
presztízsüket és az okokat a szervezet szilárd és folyékony
összetevőiben: a vérben és hasonlókban keresik. Ámde abban továbbra
sincs változás, hogy a külső jellemzőket helyezik át a testre, testbe: a
melankolikust így a „nehézség, súlyosság és az elzáródás” jellemzi és
„az edényekbe magát nehezen vonszoló, nyúlós vér”.
A gyógyítás elvei
Megszilárdítás. Az őrültben az életszellemek nem
rendelkeznek elegendő súllyal és erővel, hogy nyugodt és természetes
folyásukat kövessék, így nem tudnak védekezni az őket hatalmukba kerítő
önkéntelen háborgás ellen. Ezért a lelket jóleső örömmel eltöltő
tárgyak, kellemes szagok, zene, gyönyörű helyeken tett séták a megfelelő
gyógymód, amelyek megnyugtatják az életszellemeket.
Megtisztítás. A melankolikusnak például a túlterhelt,
megsűrűsödött, keserű nedvekkel telített vére helyett tiszta, könnyű
vért kell kapnia, amit a borjú combartériájából nyernek.
Vízbe merítés. A rituális merítkezés a megtisztulás és
újjászületés mítoszaival rokon, de ezen túl úgy gondolták, hogy a víz
egyszerűen átmossa, impregnálja a beteg szervezetét. A fürdőket
őrjöngés, mánia, melankólia és imbecillitás esetében naponként kötelező
gyógymódként írták elő.
Mozgás. Az általános cél: visszaadni az életszellemeknek
eredeti mozgékonyságukat, ezért hatékony a teljesen felöltözve végzett
mozgás, mert megpuhítja a szöveteket és meglágyítja a rostokat.
Filozófiai szemlélet. Mivel a betegségek abból a heves
vágyból erednek, amit a bolondok olyasmi iránt táplálnak, amit jónak
tartanak, pedig valójába nem azok, ezért ezekről a vágyképzetekről kell
bebizonyítani, hogy valójában nem is olyan kívánatosak. A bolondot tehát
fel kell ébreszteni képzelgéseiből és visszavezetni a valóságba, az
erkölcsi jóhoz. A felébresztés tehát inkább erkölcsi nevelést jelentett.
Színielőadás. Egy sajátos és előremutató technika. Például
volt egy bolond, aki magát halottnak tartva visszautasította az ételt,
ezért neki színre vitték „A halottak lakomája” című előadást, ami evésre
késztette.
Ezekkel a terápiákkal tehát a testet és a lelket egyszerre akarták a
tisztítani, a kettő nem vált el egymástól, mert még nem létezett az,
amit ma úgy hívunk: pszichológia.
(Illusztráció: H. Bosch: Narrenschiff)
Forrás:Mindennapi Pszichológia
HODILDI HONLAPJA 
