Mai szemmel nézve a századokkal ezelőtt használt gyógyászati eszközök (hiába a legnemesebb segítő szándék) valódi kínzóeszközöknek tűnnek – persze a manapság használatosak között is bőséggel akadnak hasonlók. E téren külön említést érdemel az őrültek gyógyítását elősegíteni szándékozó számos korabeli fortély.

A tébolyultakat sok régi kultúrában tisztelték és becsben tartották, különleges varázserőt tulajdonítva nekik. A középkori társadalmak számára azonban az elmekórtani betegségektől sújtott személyek már nemkívánatosnak bizonyultak. Egyszerűen csak kivégezték, vagy sötét zárkák és börtönök mélyére rejtették őket, amely a roppant mostoha körülmények miatt végső kimenetelét tekintve egyenrangú volt a halálbüntetéssel. Az épelméjű bűnelkövetők, illetve az elmebetegek kezdetben egyenlő bánásmódban részesültek, a fogva tartás módozatai közötti bárminemű differenciálás elsőként a XV. századi spanyol városatyák döntésének köszönhető, minekután külön intézetet nyitottak az elmebetegek számára. Később persze több országban is követték példájukat, azonban még három évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy valakinek eszébe jusson a forradalmi ötlet: esetleg van mód az őrültek gyógyítására, így a velük való bánásmód nem szabadna, hogy kimerüljön a bebörtönzésben. Ekkoriban szinte semmiféle orvosi és élettani ismeretekkel nem rendelkeztek a kor tudósai, ám ez nem jelentett különösebb akadályt a felettébb kísérletező kedvű, radikális megoldások elől sem elzárkózó önjelölt „szakembereknek”, így az elsőként alkalmazott módszerek elképesztőnek, vagy akár szadistának is mondhatók.

Egy lipcsei professzor például rendszeresen szamárvért itatott betegeivel, mondván „a szamár lustasága csillapítani tudja a beteg dühkitöréseit”. Általánosnak számított a csömörkúra, a hidegvízkúra, melyek milyenségéről a hangzatos elnevezések hű képet festenek.

Aztán 1807-ben egy Horn nevű orvos valósággal megelőzte korát, és a mai kor pilótáit felkészítő szerkezetet konstruált. Ez az elmés kreálmány – a forgódobos gépezet – azonban ekkor még teljesen más célt szolgált. A pácienst gondosan beszíjazták a szerkezetbe, majd percenként 120-as fordulatszámmal pörgették. A rosszullétet, hányást, folyamatos egyensúlyzavart eredményező eljárás rettenetes megrázkódtatást okozott a betegek számára, miáltal az őrjöngők lecsillapodtak, a nyugtalanok megenyhültek, a munkaundorban szenvedők pedig a kezelés után szorgalmasan dolgozni kezdtek. Ugyanezen célt szolgálva egymás után következtek a legkülönfélébb „gyógymódok”: kényszerágy, kényszerkosár, kényszerkikötés, az utókornak is megmaradó kényszerzubbony, valamint az úgynevezett angol koporsó, javarészt egytől-egyig azonos működtetési technikával. A leláncolt, lekötözött betegeknek hosszú órákat kellett eltölteniük a szerkezetekben, míg a várt eredmény nem kezdett el jelentkezni. Az egyik legbizarrabb találmány alighanem a meglepetés-híd lehetett, melyen a páciensnek végig kellett sétálnia, mígnem a híd váratlanul szétnyílt a lába alatt, ő pedig magatehetetlenül a jéghideg vízbe pottyant.

A napóleoni háborúk után, 1820-ban az állam kezdte finanszírozni az elmegyógyintézeti létesítményeket. Ettől számítva a kínzóeszközökkel könnyen összetéveszthető, nevelő szándékkal tartott tárgyakat végleg kivonták az intézményekből. Ám a fura eszközöket nem kellett végleg nyugdíjazni. A büntetés-végrehajtás látott bennük némi fantáziát, így a forgódobos szerkezet és társai, beteljesítve eredendő küldetésüket, a bűnözők kínjait növelendően még sokáig funkcionáltak különböző francia fegyintézetekben.

Forrás:bubu86