A legtöbb borderline életút traumák közepette veszi kezdetét. Az elhagyott, elhanyagolt vagy épp kezelhetetlen gyermek már első kötődésében csalódik. Később óriási reménnyel, de törékeny bizalommal kezd újabb és újabb kapcsolatokat, s az események legtöbbször úgy alakulnak, hogy végül az első trauma fájdalmát elevenítik fel. Van-e ebből kiút, amely nem kifelé vezet az élet kapuján?

Mindenkiben élt egyszer egy ideálisan szerető lény képzete, amely lassan tovatűnt, átadva a helyét a valós embereknek, akik szeretnek, ugyanakkor elvárásokat is támasztanak, viszonzást várnak, és nem mindig elérhetőek. Sokan egészen jól együtt tudnak élni az emberi érzelmek e változásaival, úgy érzik, attól ők még ugyanazok maradnak. Másokban nem halványul a szeretet-őskép, feltétlenségre vágynak, s mindahányszor ez nem teljesül, keservesen csalódnak.

Az elmúlt pár hónapban egyre gyakrabban ütötte meg fülemet a „borderline" kifejezés: kora reggeli előadásokon, amikor még mindenki a tejeskávéját szürcsölgeti, szemináriumokon, ahol az ember lánya elsajátítja azt az életmentő készséget, hogy nyitott szemmel aludjon, kellemesen zötykölődős vonatutakon az egyetem felé… Hol tudományos körítéssel zúdult rám az információhalmaz, hol laikus, magukat roppant műveltnek képzelő emberkék szájából (hiába, úgy tűnik, mi lettünk az új divathullám), valami közös mégis volt ezekben az „esetleírásokban": csupa olyan mozzanat, amely azt hiszem, semelyikünknek sem esne jól (főleg éhgyomorra…): lenézés, sajnálkozással teli arckifejezés, esetenként gúnyos mosoly. Ám mindezen kommunikációs formák általában végzett, praktizáló pszichológusoktól érkeztek, végül is, ha már pszichológia szakra jár az ember, érthető… De mielőtt elragadna az elkeseredett hév, nézzük meg, mit is tart erről a betegségről a mai kor felvilágosult embere. Nomen est omen, nem számíthatunk semmi jóra.