Amíg nem érezzük azt, hogy boldog vagyok a tudattól, hogy megtörtént velem valami, hogy a történteket nem kerülhettem el, hogy a legjobb, ami csak történhetett éppen az, addig nincs elfogadás.
Végigjártuk már a hullámvasutat, voltunk lenn, voltunk erősek, dühösek és depressziósok, nincs mese, ezt az utat végig kell járnunk. Hiába menekülünk előle, évtizedekig is csücsülhetünk a saját börtönünkben, semmit sem érünk el vele, csak magunknak ártunk, legyen az kis elfogadás, vagy nagy. Ha nem vagyunk képesek kikecmeregni egy apró helyzetből, amikor mondjuk a piacon valaki a szemünkbe mondja, hogy hú de meghíztál, vagy hű de megöregedtél, akkor abból sem fogunk, ha iszonyatosan féltékenyek vagyunk, vagy esetleg megerőszakoltak. Nem beszélve itt a halottaink elengedéséről, vagy akár egy betegség túléléséről.
Minden tekintetben, minden apró vagy nagyobb témában végig kell járnunk ezt az utat, nem lehet elkerülni. Minden elfogadás egy új élet kezdete. Azt a "cipőfűzőt" már bekötöttük, most jöhet az "írás, olvasás" megtanulása. Mi lenne, ha egy gyerek nemet mondana a járásra, olvasásra stb? Na éppen olyan amikor valaki azt mondja, nem akarok fejlődni, nem akarok elfogadni, tehát beletörődő, vagy menekülő stratégiát játszik. Az ő szemszögükből félelmetes és károsnak tűnik a változás, ám aki már túl van ezeken, egyszerűen értelmetlennek tűnik az akadékoskodásuk. Mert bizonyos témában szabaddá válhat az ember, hát ez miért nem jó?
Itt már nincsenek kategóriák, ide kizárólag a szintetizáló jut el. Azt gondolom eleve mindenkinek csak az okoz gondot, ami mélyen a félelmébe vág. Nem mindig mindenben játszunk a stratégiákkal. Van, hogy egy ember simán vesz egy pénzügyi akadályt, minden gond nélkül végigjárja a szakaszokat, kicsi kilengésekkel megemészti és a depresszió is csak egy mély sóhaj, vagy egy fejcsóválás keretében fejeződik ki és már pötyögi be a megoldást, de egy pörkölt megfőzése már olyan kihívás neki, mint első ránézésre Dávidnak Góliát. Ilyenkor persze mindenki más azt mondja, hogy hát miért nem képes rá a másik, hát ez egyszerű, egy pörkölt, vagy egy cipőfűző, ugyan már, vagy egy milliós utalás, vagy egy birtoklási vágy megemésztése? Mi olyan nagy dolog benne?
Irtózatos félelmek mozognak az emberekben, ráadásul ezekre olyan mérhetetlen tabukat vagyunk képesek építeni, hogy egyszerűen elképesztő. Borzasztó energiákat emészt fel ez a sok kikerülő-hadművelet, hogy még véletlen sem találkozzunk a tüskénkkel. Ahogy egy klausztrofóbiás inkább gyalogol 25 emeletet, mint hogy liftbe szálljon. Pont ezt csináljuk a saját félelmeinkkel. Inkább ezerszer összeveszünk a párunkkal, rokonokkal, akárkikkel, mint hogy tudomásul vegyük és tegyünk mondjuk a féltékenységünket kiváltó ok ellen. Az ok a bizonytalanság, önbizalomhiány, ebben pedig nem más a hibás, hanem én magam. Én ragaszkodom, mert én hiszem azt, hogy a másik nélkül én kevesebb vagyok, vagy magányos, vagy akármilyen. ÉN HISZEM AZT, MERT EZ AZ ÉN FÉLELMEM. De ez csak egy példa. Felhozhatnám akár a társfüggőséget, a bántalmazásokat, az alkoholizmust, a drogfüggőséget stb.... ezer példa, mindegyiket kiváltja valami, mert mind egy reakció csak, valaminek a pótlása. Az élet arra való, hogy legyőzzük a félelmeinket és boldogok legyünk. Ez pedig fájdalommal jár. Mese nincs.
A fájdalomnak azonban vannak hozzávalói. Elsődlegesen kell hozzá két anyag, ami reakcióba lép egymással, valamint egy közeg, ahol ez megtörténik. A két anyag határai ütköznek, ami savként marja a lelkünket. Tehát ha az egyik hiányzik, vagy megszűnik, nem jön létre a fájdalom, vagy ugye elmúlik.
1. egy fizikai közeg, ahol létrejöhet a reakció (ez a fizikai világ, a testet öltött lélek színpada)
2. kell egy én, egy egó, egy személyiség, tanult határokkal (szocializálódott személyiség)
3. kell egy másik, egy kiváltó ok, egy irritáló momentum, ami vagy aki beleütközik a határaimba (MÁSKÉNT szocializálódott személyiség)
Itt tehát a kulcsszó a határok, mert ugye megtehetjük, hogy elpályázunk a földi világból, de nem sok értelme van. Megtehetjük, hogy elmenekülünk, vagy elzárkózunk a világtól, de ennek sem sok értelme van ugye hosszú távon (bár nagyon fontos önismereti fázis a remeteség). Megtehetjük azt is, hogy másokat hibáztatunk, de ezzel sem érünk messzire, csak betegségeket és sérüléseket szedünk össze. Így tehát egyszerű a képlet, amíg létezünk, amíg csak élünk, itt a Földön, addig mindig lesz valaki, aki belesétál a határainkba és ezen nem lehet változtatni. Amin viszont lehet, azok a határaink, azaz a hozzáállás. A szemszög, a kihívás és lehetőség minden egyes fájdalomban ott van, mindegyikkel bekötünk egy cipőfűzőt, megtanulunk valamit, amit használnunk kell.
Az elfogadás érzéséről is ejtenék néhány szót. Amíg nem érezzük azt, hogy boldog vagyok a tudattól, hogy megtörtént velem valami, hogy a történteket nem kerülhettem el, hogy a legjobb ami csak történhetett velem az, addig nincs elfogadás. Amíg nem tudok fájdalmas érzések és görcsök nélkül, felszabadultan beszélni valamiről, addig nincs elfogadás. Amíg képtelen vagyok akár idegenek (akár ismerősök) előtt bevállalni az életem fordulatait, a hibáimmal együtt, addig nincs elfogadás. Amíg szégyenkezek, vagy titkolózok bizonyos eseményekről, addig nincs elfogadás. Persze vannak szintek itt is. Nem muszáj világgá kiabálni az életünket, de ha éppen adódik, simán minden félelem nélkül tudjunk beszélni róla a másiknak, akárkinek, hisz nincs mitől félni. Amikor félünk attól, hogy visszaélnek valamivel és ezért nem mondunk el dolgokat, akkor az nem elfogadás. Az tagadás, az szégyenérzet, az beletörődés. Ha mégis visszaélnek vele, mondjuk támadnak érte, az már a másik szegénységi bizonyítványa, nem elfogadása. Ha mondjuk meleg vagyok és én büszkén vállalom, de ezért akárki piszkál, vagy a szememre veti, az az ő saját kicsinysége, az a másik felelőssége. Mi megtehetjük, hogy vállat vonunk, vagy elmondhatjuk, hogy boldogok vagyunk úgy, ahogy vagyunk, sőt, ez akár akarjuk, akár nem, lerí rólunk, akkor a másik irigysége, a másik kelletlensége ellen nem tudunk tenni, max sajnáljuk és ez egy olyan viszonyítási alap, ami csontig hatol, mert boldog vagyok a tudattól, hogy én megharcoltam az árnyaimmal és nem leszek soha olyan kicsinyes és sajnálatra méltó, mint aki a szememre akarja vetni a saját igazságomat.
Az elfogadás felszabadít, boldoggá tesz és megnyugtat. Bizonyosságot ad, hogy helyesen döntöttünk. Örömteli érzés, nem kényszerű. Ha mást érzünk egy esettel kapcsolatban, akkor ott még sok dolgunk van. Vizsgáljuk meg nyugodtan, hogy hol tartunk az 5 lépcsőben és ha igazán őszinték vagyunk, megtaláljuk a helyünket.
Amíg nem érezzük azt, hogy boldog vagyok a tudattól, hogy megtörtént velem valami, hogy a történteket nem kerülhettem el, hogy a legjobb, ami csak történhetett éppen az, addig nincs elfogadás.
Végigjártuk már a hullámvasutat, voltunk lenn, voltunk erősek, dühösek és depressziósok, nincs mese, ezt az utat végig kell járnunk. Hiába menekülünk előle, évtizedekig is csücsülhetünk a saját börtönünkben, semmit sem érünk el vele, csak magunknak ártunk, legyen az kis elfogadás, vagy nagy. Ha nem vagyunk képesek kikecmeregni egy apró helyzetből, amikor mondjuk a piacon valaki a szemünkbe mondja, hogy hú de meghíztál, vagy hű de megöregedtél, akkor abból sem fogunk, ha iszonyatosan féltékenyek vagyunk, vagy esetleg megerőszakoltak. Nem beszélve itt a halottaink elengedéséről, vagy akár egy betegség túléléséről.
Minden tekintetben, minden apró vagy nagyobb témában végig kell járnunk ezt az utat, nem lehet elkerülni. Minden elfogadás egy új élet kezdete. Azt a "cipőfűzőt" már bekötöttük, most jöhet az "írás, olvasás" megtanulása. Mi lenne, ha egy gyerek nemet mondana a járásra, olvasásra stb? Na éppen olyan amikor valaki azt mondja, nem akarok fejlődni, nem akarok elfogadni, tehát beletörődő, vagy menekülő stratégiát játszik. Az ő szemszögükből félelmetes és károsnak tűnik a változás, ám aki már túl van ezeken, egyszerűen értelmetlennek tűnik az akadékoskodásuk. Mert bizonyos témában szabaddá válhat az ember, hát ez miért nem jó?
Itt már nincsenek kategóriák, ide kizárólag a szintetizáló jut el. Azt gondolom eleve mindenkinek csak az okoz gondot, ami mélyen a félelmébe vág. Nem mindig mindenben játszunk a stratégiákkal. Van, hogy egy ember simán vesz egy pénzügyi akadályt, minden gond nélkül végigjárja a szakaszokat, kicsi kilengésekkel megemészti és a depresszió is csak egy mély sóhaj, vagy egy fejcsóválás keretében fejeződik ki és már pötyögi be a megoldást, de egy pörkölt megfőzése már olyan kihívás neki, mint első ránézésre Dávidnak Góliát. Ilyenkor persze mindenki más azt mondja, hogy hát miért nem képes rá a másik, hát ez egyszerű, egy pörkölt, vagy egy cipőfűző, ugyan már, vagy egy milliós utalás, vagy egy birtoklási vágy megemésztése? Mi olyan nagy dolog benne?
Irtózatos félelmek mozognak az emberekben, ráadásul ezekre olyan mérhetetlen tabukat vagyunk képesek építeni, hogy egyszerűen elképesztő. Borzasztó energiákat emészt fel ez a sok kikerülő-hadművelet, hogy még véletlen sem találkozzunk a tüskénkkel. Ahogy egy klausztrofóbiás inkább gyalogol 25 emeletet, mint hogy liftbe szálljon. Pont ezt csináljuk a saját félelmeinkkel. Inkább ezerszer összeveszünk a párunkkal, rokonokkal, akárkikkel, mint hogy tudomásul vegyük és tegyünk mondjuk a féltékenységünket kiváltó ok ellen. Az ok a bizonytalanság, önbizalomhiány, ebben pedig nem más a hibás, hanem én magam. Én ragaszkodom, mert én hiszem azt, hogy a másik nélkül én kevesebb vagyok, vagy magányos, vagy akármilyen. ÉN HISZEM AZT, MERT EZ AZ ÉN FÉLELMEM. De ez csak egy példa. Felhozhatnám akár a társfüggőséget, a bántalmazásokat, az alkoholizmust, a drogfüggőséget stb.... ezer példa, mindegyiket kiváltja valami, mert mind egy reakció csak, valaminek a pótlása. Az élet arra való, hogy legyőzzük a félelmeinket és boldogok legyünk. Ez pedig fájdalommal jár. Mese nincs.
A fájdalomnak azonban vannak hozzávalói. Elsődlegesen kell hozzá két anyag, ami reakcióba lép egymással, valamint egy közeg, ahol ez megtörténik. A két anyag határai ütköznek, ami savként marja a lelkünket. Tehát ha az egyik hiányzik, vagy megszűnik, nem jön létre a fájdalom, vagy ugye elmúlik.
1. egy fizikai közeg, ahol létrejöhet a reakció (ez a fizikai világ, a testet öltött lélek színpada)
2. kell egy én, egy egó, egy személyiség, tanult határokkal (szocializálódott személyiség)
3. kell egy másik, egy kiváltó ok, egy irritáló momentum, ami vagy aki beleütközik a határaimba (MÁSKÉNT szocializálódott személyiség)
Itt tehát a kulcsszó a határok, mert ugye megtehetjük, hogy elpályázunk a földi világból, de nem sok értelme van. Megtehetjük, hogy elmenekülünk, vagy elzárkózunk a világtól, de ennek sem sok értelme van ugye hosszú távon (bár nagyon fontos önismereti fázis a remeteség). Megtehetjük azt is, hogy másokat hibáztatunk, de ezzel sem érünk messzire, csak betegségeket és sérüléseket szedünk össze. Így tehát egyszerű a képlet, amíg létezünk, amíg csak élünk, itt a Földön, addig mindig lesz valaki, aki belesétál a határainkba és ezen nem lehet változtatni. Amin viszont lehet, azok a határaink, azaz a hozzáállás. A szemszög, a kihívás és lehetőség minden egyes fájdalomban ott van, mindegyikkel bekötünk egy cipőfűzőt, megtanulunk valamit, amit használnunk kell.
Az elfogadás érzéséről is ejtenék néhány szót. Amíg nem érezzük azt, hogy boldog vagyok a tudattól, hogy megtörtént velem valami, hogy a történteket nem kerülhettem el, hogy a legjobb ami csak történhetett velem az, addig nincs elfogadás. Amíg nem tudok fájdalmas érzések és görcsök nélkül, felszabadultan beszélni valamiről, addig nincs elfogadás. Amíg képtelen vagyok akár idegenek (akár ismerősök) előtt bevállalni az életem fordulatait, a hibáimmal együtt, addig nincs elfogadás. Amíg szégyenkezek, vagy titkolózok bizonyos eseményekről, addig nincs elfogadás. Persze vannak szintek itt is. Nem muszáj világgá kiabálni az életünket, de ha éppen adódik, simán minden félelem nélkül tudjunk beszélni róla a másiknak, akárkinek, hisz nincs mitől félni. Amikor félünk attól, hogy visszaélnek valamivel és ezért nem mondunk el dolgokat, akkor az nem elfogadás. Az tagadás, az szégyenérzet, az beletörődés. Ha mégis visszaélnek vele, mondjuk támadnak érte, az már a másik szegénységi bizonyítványa, nem elfogadása. Ha mondjuk meleg vagyok és én büszkén vállalom, de ezért akárki piszkál, vagy a szememre veti, az az ő saját kicsinysége, az a másik felelőssége. Mi megtehetjük, hogy vállat vonunk, vagy elmondhatjuk, hogy boldogok vagyunk úgy, ahogy vagyunk, sőt, ez akár akarjuk, akár nem, lerí rólunk, akkor a másik irigysége, a másik kelletlensége ellen nem tudunk tenni, max sajnáljuk és ez egy olyan viszonyítási alap, ami csontig hatol, mert boldog vagyok a tudattól, hogy én megharcoltam az árnyaimmal és nem leszek soha olyan kicsinyes és sajnálatra méltó, mint aki a szememre akarja vetni a saját igazságomat.
Az elfogadás felszabadít, boldoggá tesz és megnyugtat. Bizonyosságot ad, hogy helyesen döntöttünk. Örömteli érzés, nem kényszerű. Ha mást érzünk egy esettel kapcsolatban, akkor ott még sok dolgunk van. Vizsgáljuk meg nyugodtan, hogy hol tartunk az 5 lépcsőben és ha igazán őszinték vagyunk, megtaláljuk a helyünket.
HODILDI HONLAPJA 
