A helyzetek feletti saját kontroll hiedelmének hatását vizsgálja a cikk. Jó, ha egy vállalkozás vezetőjének „belső-kontroll hite” van – azt gondolja, hogy az események irányítását ő maga tartja a kezében. Ugyanakkor nem jó, ha ez a hit elmegy a kontroll illúziójának szélsőségéig.
Amikor egy vállalatvezető sikereinek és kudarcainak összetevőit keressük, célszerű a vezető személyiségének jellemzőiből kiindulnunk. Még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy egy cég eredményessége erősen függ a mindenkori gazdasági és társas környezet hatásaitól. Ám fontos tudatosítanunk, hogy a környezeti hatások mindig rajtunk átszűrődve – a személyiségünk által formálva – válnak olyan hatássá, ami befolyásolni fogja mit, és hogyan teszünk. A lélektani kutatások egyre több olyan adattal szolgálnak, amelyekből egyértelműen az derül ki, hogy a céljaink megvalósulása sokkal erősebben múlik rajtunk, mint azt gondolnánk! Elsősorban azon, hogy milyen hiedelmeink és elvárásaink vannak önmagunkról és a világról. Bármilyen furcsán hangzik ugyanis, a cselekedeteinket nem az objektív körülmények irányítják, hanem az, hogy hogyan értelmezzük a helyzeteket, és a különböző helyzetekben a saját lehetőségeinket. Egyre több pszichológus állítja, hogy a viselkedésünk legfőbb meghatározói a gondolataink, vélekedéseink, hiedelmeink önmagunkról és a környezetünkről. A gondolatok, vélekedések, hiedelmek helyett miért nem mondjuk azt, hogy a tudásunk, ismereteink? Két okból. Egyfelől, mert nagyon ritkán beszélhetünk egészen biztos tudásról, vagy egészen pontos ismeretről. Másfelől, mert a vélekedések, hiedelmek kifejezésekkel azt kívánjuk jelezni, hogy a tetteink vezérlésében a konkrét és aktuális ismereteknél erősebben játszanak szerepet a régebbi tapasztalataink során megbízhatónak bizonyult – és ezért megszilárdult – hiteink. A kérdés tehát az, hogy mifajta hiedelmek válhatnak a tetteink, a viselkedésünk – és az érzelmeink, sőt a jóllét-érzésünk – alapvető irányítóivá, szabályozóivá? És vajon hogyan alakulnak ki és mennyire tartósak ezek a hiedelmek? Senki előtt nem lehet kétséges, hogy az emberi fejlődésben igen nagy szerepet játszott a következtetési képesség tökéletesedése, amelynek a segítségével bizonyos jelekből nagy valószínűséggel be tudjuk jósolni, hogy a közeli és távoli jövőben mi fog történni velünk, vagy körülöttünk. Ha ezzel a „bejósló” képességgel nem rendelkeznénk, soha nem érezhetnénk magunkat biztonságban! Tehát annak a függvényében fogjuk az életünket biztonságosnak kontra veszélyekkel telinek, „kockázatosnak” átélni, hogy ez a bejósló képességünk mennyire tökéletes. Kétfajta, némileg eltérő idegrendszeri mechanizmusokon alapuló bejóslási típusról beszélhetünk, és mindkettő hatékonysága a tapasztalataink nyomán alakul. Az egyik, hogy képesek vagyunk – egyfajta szemlélőként – előre látni, hogy a közvetlen vagy tágabb környezetünkben mi fog történni. Ebben az esetben olyan történések bejóslásáról van szó, amelyeknek mi magunk nem vagyunk, nem lehetünk közvetlenül tevőlegesen részesei, még ha érintenek is bennünket ezek az események. (Olyan eseményekre kell itt gondolnunk, hogy pl. a sűrűsödő felhőkből eső szokott lenni. Nagy valószínűséggel be fog következni az, amit elvártunk, de magára az eseményre – pl., hogy eltűnjenek a felhők – nincs befolyásunk. Ám, ezek a bejóslásaink is fontosak, hiszen átlátva bizonyos dolgok együtt járását, tudunk úgy lépni, hogy az elvárt és bekövetkező eseményekből ne származzon kárunk. Esernyőt viszünk, ha felhőket látunk.) A másik fajta bejósló képességünk azonban még ennél is fontosabb. Ez egy olyan vélekedésen alapul, hogy a saját viselkedésünk vezet bizonyos következményekhez. Márpedig, ha ezt gondoljuk, akkor el is várjuk, hogy bizonyos cselekvésünknek olyan következménye legyen, mint amire gondoltunk. Ezt a jelenséget: a saját „kontroll-képességünkre vonatkozó hiedelmeinket” elég régóta kutatják a pszichológusok. Azt derítették ki, hogy ezt a kontroll-hiedelmet egy olyan dimenzióként kell elképzelnünk, aminek az egyik végpontján az a vélekedés van, hogy „az eseményeket én tartom kézben, ami történik, az rajtam múlik”, a másik végpontján pedig az a hiedelem, hogy „az eseményekre semmi befolyásom nincs, ami velem történik, az a véletlen játéka, vagy tőlem független, külső körülmények következménye”. Ezt a dimenziót Belső kontroll hit – Külső kontroll hit dimenziónak nevezték el, és vizsgálni kezdték a vélekedéseik szerint e dimenzió különböző pontjain besorolható emberek tulajdonságait és magatartását különböző élethelyzetekben. Amit találtak, az rendkívül tanulságos. A vizsgálatok talán legfontosabb eredménye az volt, hogy ez a saját kontrollképességünkre vonatkozó hiedelmünk meglehetősen stabil vélekedés. Vagyis, ha valamennyire ingadozik is attól függően, hogy milyen helyzetben kell megítélnünk, hogy kézben tudjuk-e tartani az eseményeket, nagy átlagban mindannyiunkra stabilan jellemző valamelyik fajtája. Vagyis, viszonylag rögzített helyünk van a Belső-Külső kontroll hit dimenzió valamely pontján. Ebből a kutatók arra következtettek, hogy a kontroll-hit, vagyis az elvárásunk arra vonatkozóan, hogy a saját viselkedésünk mennyire játszik szerepet a céljaink elérésében, az életünk elég korai időszakában alakul ki, és minél erősebbek azok a tapasztalatok, amelyek nyomán ez a hiedelem kialakult, annál stabilabb lesz a későbbiekben. Ha valaki az élete korai időszakában gyakran megtapasztalta, hogy ügyesen megoldott helyzeteket (vagyis elsősorban rajta múlott, ami különböző helyzetekben vele történt), annál az embernél egy belső-kontroll hit fog stabilizálódni, és a felnőtt életében is bízni fog abban, hogy kézben tudja tartani az eseményeket. Ez a belső kontrollos elvárás azután segíteni fogja őt abban, hogy az új, vagy nehéz helyzeteket ne eleve veszélyesnek, kerülendően kockázatosnak tekintse, hanem olyan kihívásnak, ahol megvan az esélye, hogy ő képes lesz megbirkózni a feladattal. Így az új és nehéz helyzetek ahelyett, hogy szorongással töltenék el, inkább a pozitív energiáit fogják mozgósítani. A belső kontroll hit energizál, motivál, kitartóvá tesz a teljesítményhelyzetekben, hiszen arra állít be bennünket, hogy a dolgok kimenetele rajtunk (is) múlik. Ezzel szemben, aki élete korai időszakában olyan tapasztalatokat szerzett, hogy az eseményekre nincs befolyása (vagy mindig megmondták mit tegyen, semmibe nem lehetett beleszólása, vagy teljesen következetlenül nevelték, vagy akár csak túlóvták, és igyekeztek a nehéz helyzeteket helyette megoldani), az külső-kontroll hit elvárást fog kialakítani. A felnőtt életében is azt fogja hinni, hogy a helyzetek kimenetele nem rajta múlik. Másoktól, vagy a véletlentől várja a megoldást, vagy a szerencsében bízik. Az ilyen külső-kontroll hitű emberek többnyire kevésbé motiváltak, és kevésbé kitartók. Mindebből az következne, hogy az az ember éli hatékonyabban és egészségesebben az életét, akinek megadatott, hogy a korai tapasztalatai alapján Belső-kontroll hittel kezelje az eseményeket. Vajon valóban ez az igazság? Az a helyzet, hogy a dolog nem ennyire egyszerű. Először is hadd idézzem Reinhold Niebuhr bölcs imáját, ami így hangzik: „Istenem, adj nekem türelmet,
Hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni,
Bátorságot, hogy megváltoztassam, amit tudok,
És bölcsességet, hogy e kettőt meg tudjam különböztetni.” A belső-kontroll hit csak akkor előny, ha képesek vagyunk felismerni, hogy melyek azok a helyzetek, ahol a saját ügyességünkhöz, képességeinkhez képest sokkal nagyobb a véletlenek aránya. Az ilyen helyzetekben jó, ha nem gondoljuk azt, hogy mi mindenképpen kézben tudjuk tartani az eseményeket. Sajnos, akik szélsőségesen belső-kontroll hitű személyek, azok a véletlenek által irányított helyzetekbe is úgy mennek bele, hogy önmagukban bíznak. A lélektani szakirodalom itt már nem kontroll-hitről beszél, hanem a kontroll illúziójáról. Az ilyen emberek között bizony elég sok a hazárdőr (élen a játékfüggő szerencsejátékosok egy típusával, de persze bőven van belőlük a gazdasági életben is), akik vakon hiszik, hogy képesek nyerni. A szélsőségesen belső kontrollos személyek egy másik típusát azok képezik, akik úgy próbálnak mindig csak a saját fejük után menni, hogy senki tanácsait, véleményét nem hajlandók elfogadni. Az ő esetük kissé bonyolultabb. Itt két változattal is számolni lehet. A negatív változatot az olyan emberek jelentik, akik úgymond szemellenzősen, mereven a saját elképzeléseiket követik, abban a meggyőződésben, hogy csak nekik lehet igazuk. Ha egy ilyen ember ül vezetői székben, az lehet ugyan (ahogy a szólás mondja) „kiskirály a saját szemétdombján”, de sajnos az így felépített „vár”, előbb utóbb teljesen elszigetelődik a világtól, és a nyílt tranzakciók helyett örökösen csak a „védekezéssel” lesz elfoglalva. Az ilyen vezetőt a munkatársak is előbb-utóbb magára hagyják. A túlságosan önmagukban bízó, szélsőséges belső kontrollosoknak azonban van egy pozitívabb típusa is. Ők azok a rendkívüli tehetségek, akiknek a céljai és lépései a józan logika szerint ugyan érthetetleneknek tűnnek, ám valójában az övüké a helyes irány. Ezt a – többnyire radikálisan új – helyes irányt mások azért nem látják, mert az emberek többsége hajlamos a megrögzött, vagy elavult társas-társadalmi-gazdasági szokásokat követni, és még akkor sem akarják elhagyni a járt utat, ha annál sokkal rövidebb vagy jobb úton is célba érhetnének. Emiatt ezek a kiemelkedően tehetséges belső-kontroll hitű személyek kénytelenek az árral szemben úszni. Valójában azok az emberek működnek igazán jól, akik a Belső-Külső kontroll hit dimenzión a belső kontroll zónába tartoznak, de nem a szélső ponton helyezkednek el. Erősen hiszik, hogy a helyzetek többségét képesek kézben tartani, ezért nem félnek az új és nehéz kihívásoktól, de felismerik, hogy hol van az a pont, ahol már nem rajtuk múlik az események kimenetele. Az elvárásaik alapján ők igazi „siker-orientált”, vagyis alapvetően a sikerre beállítódott emberek. Az ő belső-kontroll hitük azonban sok előzetes bátor próbálkozás nyomán szilárdult meg, így kiterjedt ismereteken és jól kimunkált cselekvési készségeken alapul. Így esetükben a belső-kontroll hitükhöz jogosan még egy „hatékonyság-elvárás” is társul, vagyis méltán hiszik, hogy sikeresek tudnak lenni. Gyanítható, hogy belőlük jó vezetők válnak. De vajon egy külső-kontroll hitű ember egyáltalán nem alkalmas vezetőnek? Ez nem egyszerű kérdés. A kutatások során kiderült ugyanis, hogy a külső-kontroll hitűek egy része nem valódi külső kontrollos! Vannak, akik csak védekezésből élnek olyan elvárásokkal, amelyek szerint a véletlenen, vagy más embereken múlnak az események. Ők nem motiválatlanok, és teljesíteni is képesek, de annyira tartanak a kudarctól, hogy sem mások, sem önmaguk előtt nem vállalják fel nyíltan a felelősséget az események alakulásáért. Hajlamosak olyan elvárást megfogalmazva belemenni a helyzetekbe, hogy „megteszem, de úgysem fog sikerülni”. Így ha valóban kudarcot szenvednek, akkor kisebb a szégyen, hiszen „én előre megmondtam”, ha pedig mégis sikeres lesz az akciójuk, akkor az extra nyereség. A „nem valódi” külső-kontrollosok másik csoportját azok képezik, akik éppolyan motiváltak és keményen küzdők, mint a belső kontroll hitűek, azonban jóllehet felelősen teszik a dolgukat, a kimenetelt mégsem önmaguknak tulajdonítják, hanem olyan felsőbb erőknek, mint pl. „Isten akarata”, vagy hogy „szerencsés csillagzat alatt születtek”. Valójában ezek közül a „nem valódi” külső-kontrollosok közül is kerülhetnek ki jó vezetők. Azt viszont, hogy mikor melyik vezető-típus hatékonyabb, pusztán a vezető kontrollhitének ismeretében már nem lehet megmondani. Ehhez mind róla, mind a munkahelyi körülményekről sokkal több információra van szükség. Aki most vág bele egy vállalkozás felépítésébe, annak érdemes ezeknek az információknak a feltérképezéséhez szakember (pszichológus vagy coach) tanácsát kérni.
Dr. V. Komlósi Annamária ELTE PPK Pszichológiai Intézet
HODILDI HONLAPJA 
