Egy csúcsanya sosem dühös… Megsimogatja angyalian játszadozó gyermeke fürtös hajacskáját, miközben kiveszi a frissen sült pitét a sütőből. Még véletenül sem kezd el azon problémázni, hogy mit keres már megint az összes legó a konyhában…
Egy szuperanyu sosem kap dührohamot, csak angyali türelemmel viszi a szennyest a szennyestartóba, és még véletlenül sem kezd el üvölteni, hogy „már háromezerszer megbeszéltük, hogy a szennyesnek hol a helye!!!”
Hát igen, a csúcsanyák ilyenek, de az átlaganyák, azaz az anyapopuláció 99,9%-a néha elveszíti a türelmét. És azt hiszem, ez jól is van így, mert akkor lehetünk „igaziak”, ha igazi érzelmeink vannak… És a düh is egy igazi érzelem.

 Mi is történik valójában belül, amikor dühös az ember? Amikor dühösek vagyunk, akkor tulajdonképpen nagyon szeretnénk valamit megkapni… Bele vagyunk ragadva egy megoldás keresésébe, amit éppen nem ajánl fel nekünk a sors, vagy nem úgy ajánlja fel, ahogy mi szeretnénk…
Mi is ilyenkor a teendő? A legfontosabb kérdés ilyenkor az, hogy hogyan is tudunk lenyugodni, hogyan tudjuk megtalálni (észrevenni) azt, ami tényleg fontos nekünk.
Azt szögezzük le, hogy a düh erőteljes és hasznos, de csak akkor, ha jól használjuk, mert ha rosszul hasznosítjuk, akkor nagyon kártékony lehet.
Mihelyt észleljük a dühünket, fontos, hogy szinte azonnal kezdjük el átalakítani, mert a düh örvény jellegű, minél később próbáljuk megállítani, annál nehezebb a dolgunk. Vagy mi kezeljük a dühünket, vagy a düh kezel minket…
Ha a dühünket szeretnénk jól kifejezni, akkor a következő a dolgunk:

• Ne valakit mást hibáztassunk!
• Gondoljuk át mi is az, amit szeretnénk! (Mik az érzéseink? Mik a szükségleteink?)
• Ha a szükségleteinket fejezzünk ki beszédpartnerünk felés, sokkal jobbak az esélyeink, hogy meg is kapjuk azt, amit szeretnénk!
• Ha csak kritizálunk, vádaskodunk, sértegetünk, büntetünk, akkor csak egyre messzebb kerülünk az eredeti célunktól.

Lépések a düh jó kifejezése felé:

Megállunk, lélegzünk… Elismerjük, hogy dühösek vagyunk (akár hangosan is ki lehet mondani…). Időt adunk magunknak.

Átgondoljuk, hogy mi volt az a történés, ami előhívta a dühünket.

Beazonosítjuk a dühöt kiváltó dolgot: „Ebben a helyzetben azért dühödtem fel, mert a következőket mondtam magamnak…”
Értékelés és ítélkezés nélkül azonosítsuk be a kritikus, vagy agresszív érzéseinket.

Megpróbáljuk lefordítani a dühöt a mögötte rejtőző szükségletre, vágyra.

A düh elfojtása ugyanolyan veszélyes, mint a dühből való cselekvés! A düh megjelenése tulajdonképpen figyelmeztető jel, gondolkozzunk el rajta! Ha valamitől dühös eszek, akkor az a valami fontos nekem! Mi az a szükséglet, ami a háttérben van és annyira vagyunk rá?

Írta:Csányi Nikolett