Először is mozgékony, a szélsőséges variációkat, a valós lehetőségeket és a valószínűtleneket egyaránt számba vevő képzelet. Nemegyszer tapasztalható, hogy valaki nem hiszi el az egyenes, igaz beszédet, de a hazugságot igen. „ – Kivel beszéltél? – kérdezi a feleség. – A szeretőmmel.” És nagy nevetés fogadja a közlést.

Többször találkoztam már egy olyan sajnálatos és szomorú jelenséggel, amibe hosszú-hosszú évekre is bele tudnak ragadni az emberek. Olyannal, ami bizony szépen lassan fel is fogja őrölni az embert, és egyszer csak arra fog majd kelni, hogy Uram Isten, így éltem le az életemet? Erről fog szólni ez a cikk, hogy számodra ne jöjjön el az a nap, amikor azzal ébrednél hogy hazugságban élted le az életed.

A pszichológusok az "önáltatást" egy olyan, nyilvánvalóan abszurd hiedelemként határozzák meg, mely az ellene szóló megdönthetetlen bizonyítékok dacára is tartja magát, különösen olyan zavarok esetében, mint a skizofrénia vagy a bipoláris depresszió. De mindannyian áltatjuk magunkat valamennyire. Mi több, egy bizonyos mennyiségű önbecsapás még szükséges is lehet mentális egészségünk fenntartásához.

Az ember legbelül mindig tudja, hogy mit akar, hogy mire vágyik. Túl merész lenne azt mondani, hogy ismeri önmagát, de legalábbis sejti, hogy igazából hogyan lenne jó neki. Ám sok elvárás nehezedik rá: társadalmi konvenciók, erkölcsi és vallási szabályok és a saját egyéni mércéje is. Amit szeretnék és ami lehet, sokszor nem esik egybe. Így beletörődünk. Elhisszük, hogy úgy is jó, ahogy van. Becsapjuk magunkat, mert azt reméljük, hogy így lesz rend körülöttünk.