Először is mozgékony, a szélsőséges variációkat, a valós lehetőségeket és a valószínűtleneket egyaránt számba vevő képzelet. Nemegyszer tapasztalható, hogy valaki nem hiszi el az egyenes, igaz beszédet, de a hazugságot igen.

„ – Kivel beszéltél? – kérdezi a feleség.

– A szeretőmmel.”

És nagy nevetés fogadja a közlést.



Fent, mint lent?

Másodszor, a gyors szempontváltás képessége. Azt, hogy egyetlen problémát, egyetlen helyzetet képes legyen minden oldaláról szemügyre venni. Más és más szempontok szerint cselekszik az, aki szeret, az, aki gyűlöl, az, aki közömbös. Más a reakciója férfinak és nőnek, a győztesnek és a vesztesnek, a hívőnek és a hitetlennek, a főnöknek és a beosztottnak. Mi fenn a csúcson cseng a hang, egészen másként szól alant.” – írja Christian Morgenstern.

Harmadszor, finom problémaérzékenység. Lássa meg a problémát ott, ahol van, még akkor is, ha senki sem veszi észre. Ne tartsa magától értetődőnek azt, amit a közgondolkodás annak vél.

Negyedszer, fejlett empátiás készség. Plasztikus beleélési képesség a másik ember helyzetébe, gondolkodásmódjába, érzelmeibe, indulataiba, cselekvési szándékaiba… Ez nem feltétlenül jelent együttérzést, lírai reagálást. Különösen nehéz a hiteles empátia akkor, ha a másik személy jelentősen jobb vagy rosszabb színvonalú a hazudozónál. Az első esetben a helyzet szinte reménytelen. Senki sem tud önmaga intellektuális határai fölé ugrani, a redukcióra több a remény.

Ötödször, egy sajátos képesség az önszuggesztióra. El kell hinnie magának a saját hazugságát. Csakis őszinte meggyőződéssel lehet sikeresen hazudni.

S végül hatodszor, bizalomkeltő légkörteremtés, meggyőző kommunikatív képesség.

 

Előre kész vagy spontán?

A mesteri hazugságnak mindig kell hogy legyen vésztartaléka. Mert az ördög sohasem alszik. Váratlan leleplezés, lebukás mindig lehetséges. Tehát ügyesnek és találékonynak kell lenni.

„Hol voltál?

A Gyurival találkoztam üzleti ügyben.

Érdekes! A Gyuri már kétszer keresett telefonon.

A Gyuri?

Igen, igen. A Kovács Gyuri barátod!

Ja, te rá gondoltál? De én a Weinstein Gyuriról beszélek!…”



A kommunikációelmélet kétfajta hazugságot különböztet meg. A hazugság preformált és spontán formáját. A preformált, vagyis előre kész hazugságot az alábbiakról lehet felismerni:

Adott helyzetben nagyon gyorsan elhangzik.

Logikailag részletekre is kiterjedően megkomponált.

Nyelvileg jó színvonalú, alany, állítmány, szórend a helyén van.

Stabil, vagyis ismételt rákérdezéskor sem változik.

A spontán hazugság azt jelenti, hogy a hazugság az adott helyzetben, a beszélgetés során készül. Vagy egy váratlan rákérdezés, vagy a preformált hazugság összeomlásának pánikjában.

Ismérvei:

Hosszabb várakozás után hangzik el.

Logikailag csak a fő vonulatában kidolgozott, a részletekre már nem jutott idő.

Nyelvileg rosszabb színvonalú, töredezett, mint amikor valaki gondolkodás közben beszél.

Ismételt rákérdezés esetén a hazug válasz egyre szépül, logikailag, nyelvileg jelentősen javul a színvonala. Erről a szépülésről érdemes még valamit megjegyezni. Belátható, hogy az ügyes, jól megtervezett és meggyőzően előadott hazugságot nemigen lehet azonnal felismerni. Ha nem így volna, akkor nem lenne érdemes hazudni. A hazugság veszélyessége és hatásossága éppen abban van, hogy nem lepleződik le, elhiszik.

Ám előfordulhat, hogy valaki mégis gyanakodni kezd. Nem okos dolog azonnal ráförmedni egy gyakorlott hazudozóra. Célszerűbb némi színészi képességgel, kvázi önkéntelenül jelezni a kételyt, pl. a szemöldök felhúzásával, egy köhintéssel, egy csodálkozó igen?-nel. Hazugság esetén az figyelhető meg, hogy a válasz mindig ott szépül, ahol a kételyünket látszólag akaratlanul kifejeztük.



Valami, akármi

Létezik egy hazugsághoz közelálló válaszforma, ami mégsem nevezhető hazugságnak. Hivatalos nevén ezt valami-akármi válasznak nevezik. Valójában ez a válasz elhárításának egy primitív formája. Úgy keletkezik, hogy valaki a hallgatás kínos feszültségét kikerülendő, mondja az első asszociációt, ami eszébe jut. Felismerhető az alábbiakról:

Bizarr, sokszor szinte értelmetlen. A hallgatóban az az érzés támad: hogy kerül a csizma az asztalra?

Annyira általános, hogy nem tartalmaz semmiféle információt.

Instabil, változékony, ismételt rákérdezéskor megint valami általánosság hangzik el.

Előfordulhat azonban, hogy a valami-akármi válasz komoly következményekkel jár. „Egy beteg asszony egyszer megkérdezte az orvosát:

– Mondja, főorvos úr, nincs nekem rákom?

– Ugyan, hogy gondolhat ilyen szamárságot! Annyi ezresem legyen, ahány farsangkor még együtt fogunk táncolni.”

A beteg erről így számolt be a barátnőjének:

„Te, ha ez az okos ember az én kérdésemre ilyen ökörséget felel, akkor én nagyon beteg vagyok. Meg fogok halni.”

És meg is halt.