A dühről sok téveszme él a köztudatban, ami megnehezíti a traumatúlélők gyógyulását. A düh természetes érzés, akit bántalmazás ér, az jogosan haragszik a bántalmazóra. A gyerekek általában eleinte megpróbálnak hangot adni haragjuknak, de ha arra büntetés, további abúzus vagy az elkövető dühkitörése a válasz (általában ezek egyike történik), akkor megtanulja, hogy haragját elfojtsa. Sok túlélő tapasztalja, hogy nem képes haragudni az elkövetőre, szinte érzelmek nélkül, közönyösen viszonyul hozzá és/vagy az átélt erőszakhoz. Ez a látszólagos szenvtelenség valójában gyerekkori túlélési stratégia, amely felnőttkorban megakadályozza azt, hogy a túlélő kapcsolatban legyen saját érzelmeivel, és azt is okozhatja, hogy az évek, vagy akár évtizedek óta felhalmozódott düh máshol robban ki, a túlélő esetleg olyan személyt bánt vele, akinek a kiváltó okhoz semmi köze. A gyerekkorban túlélést biztosító, felnőttkorban megmaradó viselkedést (mely a későbbiekben már semmilyen célt nem szolgál, inkább akadálya a független felnőtt életnek) maladaptív viselkedésnek hívják. Az áldozatok sokszor találkoznak ezzel a szóval, amelyet a szakemberek néha megbélyegzésként használnak, amiből a túlélők arra következtetnek, hogy az ő hibájuk, hogy nem adaptálódtak elég ügyesen. Ha ön ezt a kifejezést hallja egy szakembertől, kérdezze meg, mit ért ez alatt, és válaszából tudni fogja, hogy továbbra is érdemes-e hozzá járnia, vagy jobb, ha kerüli, mivel áldozathibáztató. A haragról (és a megbocsátásról – erről külön cikk található a honlapon) szóló nagyon gyakran hangoztatott téveszmék a gyerekkori bántalmazás túlélője számára különösen károsak, mert céljuk és egyértemű következményük az, hogy az áldozat továbbra is hallgasson, törődjön bele az elszenvedett abúzusba, az elkövetőnek ne kelljen felelnie tetteiért, a társadalom egészének pedig ne kelljen szembenéznie ezzel a gyakori és súlyos problémával.
HODILDI HONLAPJA 
