Egyedül lenni nem jó vagy rossz, hanem a lehetséges életformák egyike. A legtöbb ember mégis úgy kerüli az egyedüllétet, mint valami betegséget és egyre több ember számára válik riasztó, kétségbeejtő félelemmé a magányosság gondolata.
Egyedül élni vagy magányosnak lenni, bár sok hasonlósága van, mégsem ugyanaz. Ha az embernek nincs párja, nem jelenti azt, hogy magányos, és akinek van párja, még nem jelenti azt, hogy nem lehet magányos.
A magányosság belső állapotot jelent. Akkor éljük át, ha vágyunk bensőséges és tartós kapcsolatra, érintkezésre, de ezt a vágyunkat nem tudjuk kielégíteni. Ha belső ürességet, szorongást élünk át és nem tudunk értelmes célokat meghatározni, utakat találni az életünkben.
Társas lények vagyunk, szükségünk van a többi emberre ahhoz, hogy teljes életet élhessünk. Mindig új és új kapcsolatokat kell felépíteni és a régi kapcsolatoktól sokszor búcsút kell venni ahhoz, hogy életünk kiteljesedjen. Ezekben a változásokban át kell élnünk a szomorúságot, a védtelenség, a magunkra utaltság és a bizonytalanság szorongató érzéseit is.
A magányosság érzése az egyedül és a társkapcsolatban élőkre egyaránt rátörhet. Annál kínzóbbnak és kilátástalanabbnak éljük meg a magányt, minél kevésbé ismertük meg és tanultunk meg bánni vele. Ha mindig csak elmenekülünk előle, ha gyorsan keresünk valakit, aki elfeledteti az érzést, nem tudjuk felismerni az önmagunkban rejlő lehetőségeket.
Mindnyájunk életében adódnak olyan események, időszakok, amikor gyengének, bizonytalannak érezzük magunkat, sötéten látjuk a dolgokat, ránk tör a szomorúság és félünk a holnaptól.
Szomorúnak lenni sem rendellenes dolog, egyike annak a sokfajta érzelemnek, ami meg tudunk élni. Amikor elfog minket a magány érzése, sokszor jót tesz, ha kisírjuk magunkat, vagy egy rég halogatott tevékenységbe felejtkezünk. Fontos, hogy tudjuk akkor is, hogy rengeteg olyan ember van körülöttünk, akivel kapcsolatba lehet lépni. Lehet egy jót beszélgetni, barátságot kötni, együtt kirándulni, megosztani időt, élményt, s olyan is lehet közöttük, aki a kedvesünk lehet. Nekünk kell megkeresni a társaságukat.
Társkapcsolataink alakítására, fejlődésére alapvető hatást gyakorolnak életünk korai szakaszában a legfontosabb személyekhez fűződő kapcsolataink, kötődési mintáink. A gyermekkorunkban átélt tapasztalatok, a gondoskodásból eredő érzelmi biztonság, vagy ennek fájdalmas hiánya meghatározó élménnyé válhat. Ha valakit kisgyermekként túl gyakran és túl sokáig magára hagytak, és nem tudta a bizalmat megtapasztalni és megtanulni a bizakodást és reményt, felnőttként a magányt is hasonló kétségbeeséssel és reménytelenséggel élheti át. De akkor is, ha túl kevés lehetősége volt gyermekként önálló tapasztalatot szerezni. Ha nem tanulta meg, hogyan kell egyedül tevékenykedni, fantáziálni, tervezni, igényeit és szükségleteit kielégíteni, nem tud mit kezdeni magával, ha felnőttként egyedül marad. Mindig szüksége lesz olyan társra, aki helyette tervez és cselekszik. Ha egyedül él, az unalom szegődik társul és mindig vár majd valakire, valamilyen kívülről jött segítőre, aki a hiányt, unalmat megszünteti.
Életünk része a búcsúzás, válás, az öregedés, betegség, gyász és a halál. Ezek az egyedüllét sorsszerű állapotai. Annál fájdalmasabb ilyenkor az egyedüllét, minél kevésbé bízhatunk új találkozásokban, és minél kevésbé vagyunk felkészülve az egyedüllétre. A haláleset, válás miatt egyedül maradóknak időre van szükségük, hogy feldolgozzák a történteket. Mindenképpen végig kell élniük a gyász hosszú folyamatát, hogy feldolgozzák az eseményeket és megbékéljenek vele. Jó, ha igénybe veszik a barátok segítségét, ha mernek támaszkodni másokra. Ezekben a nehéz helyzetekben is rajtunk múlik, hogy hogyan birkózunk meg az egyedül maradással. Néha nagyon nehezen békülünk meg az élettel együtt járó változásokkal. Amikor mélyponton vagyunk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy többé már soha nem leszünk boldogok, s ha boldogok vagyunk, elfelejtjük a nehéz időket.
Ha egyedül élünk, fontos, hogy legyen társaságunk. A szűkebb-tágabb környezetünkben élők közül kell kiválasztanunk azokat, akik számunkra érdekesek, valamiért fontosak. Azok az emberek, akik barátainkká válnak, sokat tudnak segíteni. Erősítik a tudatunkat, javítják önértékelésünket, mellettünk állnak, és ha bajba kerülünk, általában megfogadjuk a tanácsaikat. Barátokra nemcsak azért van szükségünk, mert általuk mások véleményét, nézeteit megismerhetjük, hanem biztonsági támogató-hálót jelentenek. Az önálló élet kezdetétől egyre nagyobb jelentősége van a párkapcsolat mellett a barátokból felépülő megbízható hálónak. Élményeket, tapasztalatokat, ismeretek cserélünk, elismerést, támogatást, megerősítést kapunk a barátainktól. Minél mélyebb a barátság, annál kevésbé fenyeget a veszély, hogy magányossá válunk. A barátságok a testi kapcsolatok igényét nem elégítik ki, de a maguk bensőséges és érzelmi biztonságot adó légkörével hozzájárulnak lelki egyensúlyunk megteremtéséhez.
Az egyedüllétben rejlik a lelki elégedettség és a belső szabadság titka. Meg kell tanulnunk egyedül lenni anélkül, hogy magányosnak, elveszettnek éreznénk magunkat. Ez az egyedüllét önmagunk vállalása, egyéniségünk és egyszeriségünk tudata. Ha másokra hagyjuk életünk irányítását, annak kell örülni, amit kapunk. Aki nem vállalja a felelősséget önmagáért, az a saját jogairól mond le. Minél jobban fél valaki a szabadságtól, annál inkább elveszíti az önmegvalósítás és a választás lehetőségét. Minél inkább el tudjuk fogadni önmagunkat, annál inkább elfogadnak bennünket mások. Az egyedüllét, még ha átmeneti vagy rövid ideig tartó is, alkalmat ad számunkra új dolgok megvalósítására, új készségek kialakítására. Lehetőséget teremt saját személyiségünk jobb megismerésére, fejlesztésére, új élmények, kapcsolatok felfedezésére életünk bármely életszakaszában, ha merjük vállalni. Minél teljesebb életet tudunk élni amikor egyedül vagyunk, annál jobban érezzük magunkat, élünk át elégedettséget és boldogságot és válunk vonzóvá mások számára.
Németh Margó
Pszichológus
|
HODILDI HONLAPJA 
