Legnyilvánvalóbb formája a körülmények okozta magány, amikor az egyént a körülmények vagy teljesen elszigetelik minden más egyéntől („Robinson Crusoe” létállapot), vagy csak minimális kapcsolatot tesznek lehetővé (pl. egyszemélyes börtöncella).
Az ilyen magány szerencsére ritkaság. A körülmények rendszerint csak megnehezíthetik a társas kapcsolatokat, de az ilyen akadályok többé-kevésbé kivédhetőek. Ez azonban már az egyén bizonyos tulajdonságain, azok fejlettségi fokán és egész személyiség-szerkezetén múlik.
Mindenekelőtt tisztázandó a különbség a magány és az egyedüllét között, hiszen a kettő korántsem azonos, bár nincs éles határvonal közöttük.
Az egyedüllét általában rövidebb időszakokra vonatkozik a társas kapcsolatokon belül, s így nem jelent komoly problémát vagy magányosság-érzést. A túl sok egyedüllét – akár szándékos, akár kényszerű - előbb-utóbb magányossággá válhat. Különleges (bár nem ritka) forma a társas magány, amelyben két vagy több együtt élő ember úgy vesz részt, hogy egymással csak formális és felszínes kapcsolatot tartanak, s közben magányosnak érzik megukat. Ennek tipikus példája az érzelmileg kiüresedett („üres kagylóhéj”) házasság, amely valamilyen (vélt vagy reális) okból formailag nem bomlik fel.
Pszichológiai szempontból akkor beszélhetünk magányról, ha az adott egyénnek
1. nincs egyetlen, intimnek nevezhető kapcsolata sem;
2. nem képes érzelmileg kötődni senkihez, nincs (vagy minimális) a társ-igénye; 3. igényli ugyan az intim-kapcsolatokat, de képtelen ilyet találni vagy fenntartani. Kifejezett és tudatos, kínzó magányérzés inkább csak a
3. kritérium esetén jelentkezik, de nem tudatos formában gyakorlatilag minden magányosnál fellelhető, akkor is, ha tagadják, nem vesznek róla tudomást, vagy éppen előnyösnek tartják. Ebből következően meg kell különböztetnünk a tényleges (objektiv) magányt és a magányérzést, mert a kettő nem mindig jár együtt.
Pszichológiai szempontból nyilván az utóbbi a fontosabb, mert ez okozhat kisebb-nagyobb problémákat az egyénnek (és esetleg környezetének is). Ennek oka az ember vele-született társ-igénye, amelynek hatása alól szinte senki sem tudja kivonni magát, s ha mégis, akkor – ritka kivételektől eltekintve - csak súlyos károsodások árán.
Kivételt jelenthetnek például a személyiségük magas fejlettségi fokát elérő, alkotó emberek (művészek, tudósok, feltalálók stb.), akik magányosan élnek ugyan, de szellemi kapcsolatot tartanak a társadalom különböző tagjaival - ha másként nem, akkor az irodalmon és/vagy a tudományos műveken keresztül. Ezt szemléletesen kifejezi Gabriel García Márquez Száz év magány c. könyvének néhány gondolata:. „A magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti.
A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket.
Az életét a nyilvánosság előtt élő ember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá, reményvesztetté válik - és egyedül marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét. Aki befelé éli a világot, és engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik.
” Mindebből úgy tűnhet, mintha a „kreativ magány” állapota csak az introvertált (befelé forduló) személyiségek számára lenne elérhető. Ez azonban megkérdőjelezhető. Ugyanis az extravertáltak között is találunk alkotó egyéniségeket, bár ez rendszerint náluk is az átmeneti introverzió periódusaihoz kötődik. Szélsőséges típusok szerencsére ritkán fordulnak elő; legtöbbször mindkét (C.G. Jung által leírt) típus vonásai – különböző arányban - megtalálhatók a kiegyensúlyozott személyiségekben.
Valójában legtöbbünk életében előfordulnak extravertált és introvertált periódusok, persze a körülményektől, az életkortól és a személyiségfejlődéstől függően, eltérő mértékben.
Fontos tudni, hogy az introverzió önmagában még nem jelent magányosságot; csupán a túl erős és tartós introverzió hajlamosít arra. Ugyanakkor az extraverzió sem zárja ki a magányosságot.
A tartós magányosságtól eltérően az átmeneti (de akár néhány éves) magányosságban sok értékes élmény lehetősége rejlik. H. Shearman szerint „az összes emberi élmények között talán éppen a magányosság a leggazdagabb az alkalmakban.
A magányosság idején látjuk, hogy nem vagyunk fontosak a nagy, mozgalmas világ számára, és hogy az sem fontos a mi számunkra. Összeomlik a fontossága, jelentősége és értéke a dolgoknak, amelyekben eddig hittünk; és ha kitartunk és még magányosabbak leszünk, kezdete lehet egészen újfajta fontosságok és jelentőségek fölfedezésének….
A magányosság a felszabadulás útja. A szabadságot nemrég valaki úgy határozta meg, hogy: teljes magányosság, teljes felelősséggel párosultan.
” Ez valójában azt jelenti, hogy csak egy autonóm személyiség képes szabadon választani és dönteni; függetlensége azonban csupán viszonylagos magányossággal jár.
Az érett, egészséges személyiségű ember igényli az intim-kapcsolatokat, tud tartósan kötődni a kiválasztott partnerhez, családi és egyéb közösséghez, de sohasem válik függővé egy kapcsolattól, mindig megőrzi autonómiáját.
HODILDI HONLAPJA 
