A félelem megbetegíti korunk emberiségét, aminek a legrosszabb következményei a napról napra jelentkező egyre újabb, egyre fájóbb panaszok.
A félelem, mint valami rettentő karom, lecsap gondolatainkra, érzelmeinkre és akaratunkra, és ezzel az értelmes cselekvés minden lehetőségét elveszi tőlünk. Életünk ilyenkor az önvédelemre, kibúvók keresésére, a felelősség és az állásfoglalás elhárítására, rejtőzködésre csupaszodik le, arra, hogy még véletlenül se keltsünk feltűnést. Ma nagyra becsülik a szürkeséget és fakóságot, pedig ezek a félelem jegyei, amely éppen ilyen fénytelen és borús.
Ilyenkor megjelenik egy figyelemre méltó viszonyulás: az ellenszegülés, amikor az emberek ellenállnak mindennek, ami akár a legcsekélyebb elkötelezettséggel járna. Semmi sem jó nekik, mivel először a hibákat veszik észre, és eközben az egyre növekvő félelem megfosztja őket az erények felismerésének minden lehetőségétől.
Aki mindenre nemet mond – vagyis semmit sem támogat –, a félelem egy másik kóros tünetétől szenved. Egyedül saját nyereségét és személyes túlélését vallja értéknek, akkor is, ha ezért át kell gázolnia mindenkin, ami az efféle gondolkodás közvetlen következménye. Ez nyilvánvalóan az önzés egyik legijesztőbb formája, amelyben az „én” annyira erősödik meg, amennyire másokat lenéz. Nem arra törekszik, hogy megoldja a világ meglévő gondjait, hanem félelemből elzárkózik tőlük és becsmérel minden mást, miközben a tétlenség védőszárnyai alá menekül.
A filozófusnak ki kell űznie magából a félelmet és minden szövődményét. Meg kell tanulnia szétválasztani a jót a rossztól, kitartani nézetei mellett, és megkülönböztetni őket a nekik ellentmondóktól, mindezt pedig az akarattal és a cselekvéssel karöltve. Nem lehetünk csupán „ellenszegülők”; szilárd és hiteles eszményekből kell építkeznünk, hogy ellen tudjunk állni egynémely dolognak. Mielőtt valamit elutasítunk, valami mást el kell fogadnunk. Mielőtt valamit tagadunk, tudásra van szükségünk.
A filozófus az élet bármely szegletében rábukkanhat a hibákra és hiányosságokra, de nem áll meg ott, hogy rájuk mutat vagy szorongani kezd miattuk, hanem lelkesen azon munkálkodik, hogy erejéhez mérten jobbítson mindenen – természetesen önmagával kezdve.
A filozófus nemcsak a rosszat veszi észre, hanem a jót és az előremutatót is, amely időnként rejtve van, vagy éppen elnehezíti a meglátását a félelem és a tehetetlenség terhe. Az erényeket, mint minden palántát, gondozni és ápolni kell, amíg el nem érik fejlődésük csúcspontját.
A filozófus nem szembeszegül az élettel, hanem elkötelezi magát mellette, elfogadja az ellenkező áramlatok létezését, és igyekszik tiszta elvekre szert tenni, hogy elboldoguljon a világban. Akik mindennek ellenszegülnek, végül embertelenné válnak; a filozófus ezzel szemben nélkülözhetetlennek tartja az emberséget ahhoz, hogy a várva várt új és jobb világ felépülhessen.
Delia Steinberg Guzmán
Az Új Akropolisz nemzetközi elnöke
HODILDI HONLAPJA 
A filozófusnak ki kell űznie magából a félelmet és minden szövődményét. Meg kell tanulnia szétválasztani a jót a rossztól, kitartani nézetei mellett, és megkülönböztetni őket a nekik ellentmondóktól, mindezt pedig az akarattal és a cselekvéssel karöltve. Nem lehetünk csupán „ellenszegülők”; szilárd és hiteles eszményekből kell építkeznünk, hogy ellen tudjunk állni egynémely dolognak. Mielőtt valamit elutasítunk, valami mást el kell fogadnunk. Mielőtt valamit tagadunk, tudásra van szükségünk.
