Hogy fáj a fogam, hátam, gyomrom, fejem! Szép sorban az egész tetünket felsorolhatnánk, hiszen a fájdalom mindenhol jelentkezhet. De mi is fáj valójában? A kérdést már csak azért is érdemes nem csak feltenni, de a lehető legjobban meg is válaszolni, mert a fájdalom érzete képes tönkretenni az életünket, és bizonyos helyzetben még a halálunkat is okozhatja.

Szerencsére nagyon kis számban, de vannak olyan embertársaink, akik fájdalomérzet nélkül születnek.

Ó, milyen jó nekik! – reagálhat erre az, akinek viszont gyakran van része valamilyen fájdalomérzetekben. Tényleg jó nekik? El kell szomorítani a gyorsan örülőket, mert ez a hiány bármelyik pillanatban az életükbe kerülhet. Ők egy sérülés, betegség esetén úgy folytatják az addig végzett tevékenységüket mintha semmi sem történt volna. Ha maguk nem látják, a vérük közben akár patakban is folyhat. Ha meg látják, nem törődnek vele, hiszen fájdalmat nem éreznek. Születésüktől fogva szigorú őrizet alatt kell élniük, hogy az őket felügyelő helyettük lásson, érezzen.

Ezek szerint a fájdalomérzet a természet hatalmas adománya, amit értéken kell becsülni!

A fájdalom nem a testünk, hanem a lelkünk jelzése, mégpedig a bajok észrevételére, és az ellenük való cselekvés beindítására. A velünk született védekező és öngyógyító képességünk egyik alapja, és első fokozata. Jó-jó, mondhatná erre, de annyi fájdalmam van, hogy ez már nem előny, hanem egyre komolyabb teher.

És valóban, a modern ember mind több fájdalmat érez, és az érzet nagysága mintha növekedne.   

Adódik a kérdés, hogy a fájdalmak okai vagy a mi tűrőképességünk változott? El kell szomorítanom az elsőre tippelőket, mert bizony a második a valódi ok. Az elmúlt évtizedek történései igen károsan hatottak a lelkünkre, és annak „lepusztulása” jelentkezik a fájdalomérzet számának és erősségének növekedésében. Bizony, tetszik, nem tetszik, sokkal érzékenyebbek lettünk, feszültek és ingerlékenyek vagyunk, minden apróságból konfliktust gerjesztünk, kibeszéletlen érzeteket cipelünk, néha az egész világot ellenségnek érezzük. Ha ehhez még hozzávesszük a média direkt, vagy indirekt, azt is írhatnám, sunyi félelemkeltéseit, kiderül, hogy akkora terheket cipelünk, amelyek bizony alaposan lerontjűk a védekező és öngyógyító képességünk lehetőségeit.

A rengeteg és mind nagyobb fájdalmaink valódi oka a lelkünk lepusztulása, tehát saját magunk!

Adódik a kérdés, hogy ennek így kell lennie és csak így lehet, vagy van más út is? Az ipar és a kereskedelem persze már megadta a saját jól felfogott érdekéből született válaszát:FÁJDALOMCSILLAPÍTÓ!

Kapd a bogyót, és x ideig megmentünk a fájadalomtól. És ekkor ismét jön a főgonosz cikkíró, és ismét csak belerondít a jól kitalált rendszerbe. A bogyó nem fogja elmúlasztani a fájdalmat, csak annak érzetét tüntei el. A probléma továbbra is jelezni próbál, de mi szépen kikapcsoljuk. Nehogy már a nyúl vigye a puskát! Olyanok vagyunk, mint az, aki felszereltet egy riasztóberendezést, de a szerelővel kikapcsoltatja a szirénát, hogy üvöltésével nehogy megzavarja a nyugalmát. Tényleg ilyenek akarunk lenni?

Most mindenki némi időt kap, hogy eldöntse, takán mégiscsak érdemes lenne foglalkozni kicsit azzal a fránya fájdalommal. Aki kedvet érez majd, annak folytatása következik!

Tóth Sándor