Bizony, a tűelmünk és a tűrésköszöbünk alapvetően határozza meg közösségi létezésünket.

Az emberi együttlét ugyanis óhatatlanul konfliktusokat, érdekellentéteket szül, hiszen mindegyikünk kötelessége saját vélt vagy valós érdekeinek megvédése, az azokért való küzdelem. És itt van ama bizonyos kutya elföldelve! Mégpedig a „vélt” vagy „valós” a lényeg. Az egészséges, másokkal együtt lenni vágyó lélek a valódi érdekein kívül nem gyárt egyéb vágyakat, mert azzal óhatatlanul megnöveli a másokkal való ütközés kockázatát, tehát a több konfliktus lehetőségét. Ez viszont mindig kockázattal jár, hiszen minden kompromisszumig több-kevesebb harc folyik. És akkor még nem is beszéltünk a rossz kompromisszumról, vagy az elmaradásról.

Mi az a rossz kompromisszum? Amikor bár megegyezünk, de egyikünk sértett lesz, mert vágyai minimumánál kevesebbel kell beérnie. Kicsit kisarkítva olyan ez, mint amikor a telhetetlen győztes nem éri be a győzelemmel, hanem még meg is akarja alázni a legyőzöttet. Ugye, ilyenre láttunk, olvastunk, még meg is éltünk példákat! Amikor a vesztesnek már a „békekötés” pillanatában a bosszún jár az esze. Jó kompromisszum az, amikor az alku vége még minden fél minimum elvárásaiba belefér.

A türelmünk és a tűrésküszöbünk szintjében alapvetően meghatározó a lelkünk állapota!

Akkor vagyunk nyugodtak, ha megvan az élet, általunk normális lélekkel elvárt szintje, közösségekbe tartozuhnk, bízunk és bíznak bennünk, az élet megéléséhez adottak a lehetőségek. Amennyiben ezek bármelyikének szintje ez alá sűllyed, idegesek, feszültek leszünk, türelmetlenné válunk, és máris csökken a tűrésküszöbünk. Ugrunk, amikor egyébként még csak meg se mozdulnánk, kiabálunk, amikor meg sem szólalnánk, konfliktusokat gerjesztünk, amikor ülnénk csendes elégedettséggel a popónkon. Mindez hatványozottan válik veszélyessé két lerobban lélek találkozásakor.

A mai élet folytonos rohanásról, maximális erőbedobásról, topon létről, a többieken való átgázolásról, de legalább is annak késztetettségéről szól. 1 pillanat alatt két-háromnyit akarunk cselekedni, fele-harmada idő alatt akarunk máshol lenni, ha kell, ha nem, mindent meg akarunk szerezni. Be cool, ne légy lúzer, legyél nyertes, és millió hasonló kényszer terhe alatt nyögünk. Eszünkbe sem jut elgondolkodni azon, hogy az egyik nyeréséhez minimum egy másik vesztessége kell. Agyrém! A holtverseny olyan ritka, mint a fehér holló. De ki hallott már százas, ezres, milliós holtversenyekről? Ez már nem az egyszerre célbaérők holtversenyéről szól, hanem az összes résztvevő holt versenyéről. Pedig mekkora különbség!?

Mindenáron nyerni akarunk, miközben folyton vereségeket kell elviselni. De NEM tudjuk elviselni!

Sokan inkább győztesnek hazudják maguklat, és létrehozzák a maguk privát kis álomvilágát, és annak minden négyzetmiliméter növekedésével csökken a tűrésküszöbük, tehát nő a konfliktusteremtő „képességük”. Mások meg belerokkannak a tudatba, és ettől válnak konfliktusteremtővé. Félnek, befelé fordulnak, mindent saját létük elleni támadásnak értékelnek. Mindkét út a pokolba vezet, és külső segítség nélkül tönketesz. Igen ám, de a külső segítség pont azoktól jöhetne, akiket a csökkenő tűrésküszöb miatti konfliktusokkal elmarunk magunk mellől. És ezzel nagyjából léehetetlenné is tesszük az ördögi körből való kilépésünket.

Az élet nem habostorta, mondta Virág elvtárs a Tanú című filmben. De nincsenek rólunk szóló, rajtunk kívül álló eleve elrendelések! Igenis, van lehetőségünk utunk meghatározására. Már, ha hajlandóak vagyunk tenni magunkért. Hogy hogyan? Akit érdekel, a folytatásban erről lesz szó!

(Folytatjuk!)

Tóth Sándor